Az egész úgy négy-öt éve kezdõdött. Az egyik hétvégén nagy elszántságomban autó híján gyalogosan indultam snowboardozni a legnagyobb magyar síterepre, Bánkútra. Kezemben a deszkával az erdõben fölfelé sétálva ütemes csattogásra lettem figyelmes a hátam mögött, és hamarosan utol is ért a zaj forrása. Hátranézve egy lányt láttam meg, aki sílécekkel jött fölfele a keskeny és viszonylag meredek ösvényen. Önkéntelenül kicsúszott a számon: „Neked meg mi van a lábadon?" Túralécek voltak.

Az elsõ impulzust egy újabb követte. Januári túránk során a Magas Tátrában többször találkoztam az idõjáráshoz képest szokatlanul lengén öltözött, felfelé a legnagyobb hóban is látszólag könnyedén haladó síelõkkel. Míg mi a letaposott nyomban lépdelve sokszor térdig elmerültünk a hóban, addig õk akár a nyom mellett, a szûz hóban haladva is erõs tempót tudtak diktálni. Felérve rövid pihenõ és a kötéseik átállítása után elindultak lefelé hatalmas s-eket rajzolva a lejtõk havába. Minden korlát és kötöttség nélkül, amerre kedvük tartotta. Ezt látva elhatároztam: ide még visszatérek, ahogy láttam: túrasível!

Fókabõr is kell

Készülni kellett. A felszerelés beszerzése volt az egyik nagy feladat. A lécek leginkább a hagyományos sílécekhez hasonlítanak. Szélesek, hosszuk kiválasztásánál pedig éppúgy a testmagasság és a sítudás játssza a meghatározó szerepet. A lényegi eltérés a kötések kialakításában van. A kötés két fõ pozícióban rögzíthetõ. Az egyikben a hagyományosnak mondható lesikló kötéseknek megfelelõen rögzíti a bakancsot, de a másikban a befogott cipõ sarka – általában a kötéssel együtt – el tud emelkedni a léctõl, ezzel lehetõvé téve a járáshoz hasonló mozgást. Kis megszokást ugyan igényel, de nem vészes dolog.

Szükséges még egy úgynevezett fókabõr, amelyet a hegymenetek elõtt a léc talpára feszítve és felragasztva egy elõre csúszó-sikló, de hátra még a meredek hegyoldal haván is megtapadó felületet kapunk. A fókabõrt érdemes a lécekkel együtt beszerezni, így a pontos méretezés nem lehet gond. A két síbot, vagy inkább a két teleszkópos túrabot is elengedhetetlen. Az összecsukhatóság jól jön, mikor a hátizsákra csatolva kell hoznunk-vinnünk a felszerelést. A síbakancsokból is újat kell beszereznünk, mert a hagyományos síbakancsokkal a hosszuk miatt szinte képtelenség járni, ezért speciális túrasíbakancsra, vagy egy mûanyaghéjas alpesi túrabakancsra lesz szükség. Nekem ez utóbbi kiválóan alkalmasnak bizonyult a feladatra.

Cél a képosztaleves

Mivel egyik barátom sem ért rá, így egyedül vágtam neki a kalandnak, nem sokkal az emlékezetes tátrai orkán után. Budapestrõl indulva az elsõ napot sajnos teljes egészében az utazásra kellett fordítanom, a havas, jeges utakon csak lassan haladtam, végül délután lett, mire elértem Poprádot, és elfoglalhattam a szállásom.

Másnap délelõtt indultam a poprádi elektricska állomásra, hogy Ótátrafüredig vonatozzam. Innen viszont már kitûnõ a terep, havas erdei ösvények, meredek túristautak, széles völgyek várnak. Egyfelõl a mûfaj nagyszerûsége, hogy a térképen bárhová rábökhetünk, se felvonó, se jelölt pálya nem feltétel, másrészrõl ott, ahol nyáron szikákon át, tavak mentén, láncokba kapaszodva lehet csak haladni, most mindent betakart a mély hó, és a puha fehérségbe öltözött völgyeken bárhová feljuthatunk. Természetesen, ahogy a nemzeti parkokban általában, illik és a saját biztonságunk érdekében ajánlott a túristaútvonalakon, térkép szerint haladni.

Ezúttal annál is inkább aktuális, hogy többen óva intettek, lavinaveszély van! Az ötös készültségi skálán hármas szinten áll, óvatosnak kell lennem. A napi cél: kétezer fölé és vissza. Tovább amiatt sem nagyon lehet, mivel a chaták fölötti utak le vannak zárva.

Felragasztottam hát a fókabõrt, beléptem a kötésbe, és indulás! Eleinte sûrû erdõben haladtam, meredeken emelkedve próbálgattam új felszerelésem korlátait. Meglepõen jól mûködik a fókabõr, és hamarosan kiderült, több réteg ruha is felesleges rajtam, muszáj nekivetkõzni. Még szerencse, hogy a lesiklásban használatos sínadrágot eleve otthon hagytam, inkább „túrásan" öltöztem. A fenyvesek fölött a szélesebb völgyek felé vettem az irányt az említett lavinaveszély miatt. A meglévõ, ilyenkor szokásos hórétegre az utóbbi hetekben több méter friss hó esett. Az egymáson megcsúszó rétegek jelentik a veszélyt.

A fölöttem lévõ felhõréteg takarja a meredek falakat és a csúcsokat, így csak hallottam, de nem láttam a meg-megszakadó hótáblákat. A különös, mély hang elõbb erõsödött, majd minden esetben elhalt, csupán a felhõbõl kitûnõ és lendületükbõl hamar vesztõ apróbb görgetegeket láttam. Emellett élvezetes a mászás, jutalma pedig a fenti szikrázó napsütés, és a Téry-menedékházban (2015 m) kapható forró káposztaleves! Rövid pihenõ után lefelé, a meredek falon inkább a gyaloglást választottam. Viccesnek tûnt, hogy én vagyok, aki csak felfelé síel. Persze a nyugodtabb részeken én is felcsatoltam. Sötétedett, mire leértem, viszont volt, aki csak ilyenkor indult felfelé! Megkérdeztem, és kiderült, hétköznap lévén, jobb híján munka után fel, reggel le. Ez a helyi túrasízõk ritmusa. Az elektricskán már csak a vacsorára tudtam gondolni.

Második nap

A következõ reggel korábban keltem, mert a bemelegítõ nap után hosszabb utat terveztem bejárni, ami sikerült is. Tátralomnic felõl egyenesen fel a lanovka vonalán a csúcs irányába, majd körbe keletnek a Zöld-patak völgye felé. A hó akkora, hogy az eredeti turistajelzések a szintje alatt vannak, így helyenként ideiglenesen felszögelt jelzések igazítanak útba. Sokáig követtem néhány mély lábnyomot, majd idõvel utol is értem a túrázókat, akik már trikóra vetkõzve küzdöttek minden egyes lépéssel, mivel a mély hóba combig belépve komoly kihívás a következõ. Egy méterrel magasabbról, a lécekrõl üdvözöltem õket, és eszembe jutott, hasonló helyzetben voltam még én is januárban. Miután tisztáztuk, jól vannak, csak fáradtak, mentem is tovább, mert idõközben délután lett, és nem akartam sötétedés után ismeretlen helyeken barangolni.

Ez sajnos nem sikerült. Mire ereszkedni kezdtem, végérvényesen besötétedett, és aggódni kezdtem. Még az autóban az egyik stopos mesélt egy történetet a medvékrõl, miszerint ilyenkor a nagy hó miatti élelemhiányban felbátorodnak, és a hegyekbõl lejõve inkább a lakott területek közelében próbálnak valamiféle táplálékhoz jutni. A napokban a tûzoltókat riasztották egy dühöngõ anyamedvéhez, mivel az egyik fémkonténerbe bemászott és ott ragadt bocsát nem tudta kiszabadítani. Az anyát el kellett kábítani a mentés idejére. Éhes, félelmetes és vérengzõ medvéken törtem a fejem, miközben egy jegesre kijárt, de teljesen elhagyott ösvényen csúsztam lefelé a sötétben, és kétségkívül minden bokorba, minden fa és hóbucka mögé medvét képzeltem.

Örültem, mikor megláttam egy imbolygó fejlámpa fényét, és a tulajdonosától megtudtam, nincs messze az út, ahonnan már lejutok a buszmegállóig. Egy kisebb bukásban még részem volt, de nem zavart, úgy tûnt, megmenekültem! Az úton lecsatoltam, és gyalogosan indultam a megálló irányába, ahol kiderült, nem érdemes várnom, le is sétálhatok egy darabon.

A túrasízés tehát kipróbálva, tetszik is nagyon, remélem hamar felcsatolhatom a léceket újra! Már csak az kell, ne csak egyedül legyek. Azaz: túrasíre magyar!