Vannak városok, amelyeket az életben egyszer mindenképp látni kell, ilyen az európai kultúra meghatározó sarokpontja Párizs, Róma, London és ide tartozik Berlin is. Bár valljuk be, az ember nem minden áron vágyik Berlinbe, hisz a németekrõl a focin és a sörön kívül sok minden jó nemigazán jut úgy elsõre az eszünkbe. Ráadásul általában az idõ is pocsék, és a város megosztottságának jelképét, a falat is nehéz feledni. A gondolatmenetemet itt visszájára is fordítom, hisz Berlin, ha van egy kis idõnk, és nyitott szemmel járunk, csupa meglepetés, megkockáztatom, van olyan izgalmas, mint Róma vagy Párizs.

Izgalmas most is, és izgalmas volt – bár más okból – 1987-ben is. Azok közé tartozom, akik végignézték a szocializmus vergõdését, bár 87-ben Berlinben se mert volna senki arra fogadni, hogy két évvel késõbb a fal összeomlik. Azok közé tartozom, akikre Kelet-Berlinben rászólt az államhatalom ballonkabátos ügynöke, hogy azonnal tegyük el a fantás üveget, ne bomlasszuk itt a rendszert, mert a rendõrségen tölthetjük az éjszakát néhány pofon kíséretében. Azok közé tartozom, akik álltak a szögesdróttal dupla határként elzárt brandenburgi kapu mellett a gigantikus szovjet nagykövetség elõtt, és azok közé, akik még aznap délután a Tiergartennél a magunkkal vitt neoluxszal kifújták a fal nyugati oldalára, minden angol tudásukat latba vetve, hogy „fuck you CCCP”.

Azok közé tartozom, akik a keletnémet márkájukat nem igazán tudták mire költeni, mert nem igazán volt mire költeni, így az egyetlen használható dologra szórtuk el; bolgár szivart vásárolva Brecht színházának falához dõlve pöfékeltünk és köpködtünk a szocializmusra, apátiával bámulva a nyugati oldalról átszûrõdõ tdk és kólareklámok fényeire. Berlin mégsem a múlt miatt érdekes, hanem a jövõbe vetett hit miatt, ami a városban szinte mindenhol látható, kitapintható, érzékelhetõ; a németsége miatt izgalmas.

Határozott jövõkép

Berlin nagyon NÉMET (csupa nagybetûvel írt) város, ugyanakkor olyan hely, ahol izgalmasan keveredik a múlt és a jövõ, a tradicionális német kultúra a multikultival. Le sem tudja tagadni, hogy birodalmak fõvárosának épült. Minden valószínûtlenül grandiózus, nagy, hûvös, tekintélyelvû és racionális. A város közepén lévõ park, a hatsávos sugárutak, az épületek a birodalmi nagyság díszleteinek és demonstrálására épültek és épülnek most is. Ami furcsa, hogy ez jó. A racionalitás és ez a tartalommal megtöltött falanszteri hangulat szerethetõvé teszi az utcákat, a tereket, az épületeket, persze akkor, ha nem figyelünk arra, hogy aznap már nagyjából 35 kilométert gyalogoltunk csak a szûken vett grandiózus méretû belvárosban.

A West-Balkánról jött európai utasként és turistaként sajnos mégis Európa és a mi kis országunk közötti különbségek hajszálrepedései miatt lesz az ember leginkább szomorú…és mielõtt azt mondanánk, hogy minden pénzkérdés...van, ami a civil hozzáállás, filozófia és kulturáltság kérdése.

Vegyük a kormányzati negyedet. Õszintén remélem, hogy a Lehel téri megaprojekt tervezõi hacsak egy kicsit is de tanulmányozni fogják a berlini kormányzati épületeket és nem egy újabb igénytelen budapesti „csoda” épül. A beton és leginkább üveg épületegyüttes a Reichstag és a hivatalok nemcsak az építészeti megoldások miatt megdöbbentõek, hanem a mögöttük lévõ koncepció az, ami a bürokratikusan átláthatatlan magyar közéletbõl jött turistának azonnal szimpatikus.

Az egész épületegyüttes átlátható: a tárgyalók, a folyosók, a hivatali helyiségek, a konferenciatermek. Az átláthatóság itt nem blöff, Berlinben az állam szimbolikusan is átlátható, a választott képviselõk szemmel tarthatóak, a munka, amit a polgárokért végez az államigazgatás, szó szerint a kirakatban folyik. Az építészet e kódolt, nyílt társadalomra felszólító stílusát átvették a bankok, a cégek, tucatszámra épülnek olyan házak, ahol az utcáról minden, ami bent történik nyíltan átlátható. A volt fal közelében egy üvegfal-építészeti-mûvészeti-installáción egy újabb jelképes szimbóluma a nyílt társadalomnak, az alkotmány – az államra és a polgárok szimbiózisára vonatkozó – szövege olvasható. Itt nincs titok, nincs mellébeszélés, a jog és a kötelesség, az államot fenn- és eltartó kisembereket szolgálja, és nem fordítva. A németek ezt az alapvetõ axiómát megtanulták a történelmükbõl.

Az értékõrzõ progresszió

Nem lehetett könnyû, de a berliniek megtalálták az egyensúlyt a múlt és a jövõ között. Minden, ami a múltjukhoz tartozik – legyen az pozitív, vagy negatív – az nekik fontos, és ha nem is feltétlenül büszkék rá, vállalják, mert tisztában vannak azzal, hogy a múlttal való szembenézés után építhetõ a jövõ. A múzeumok és azok gyûjteményei valóságos közkincsek: sehol nem láttam annyi nyugdíjast és gyerekcsoportot a kiállítóterekben, mint Berlinben.

Van is mit nézni, a Gemäldegalerie németalföldi és olasz reneszánsz képanyaga pazar, a Kunstgewerbe múzeum iparmûvészeti remekei csodálatosak, az Új Nemzeti Galériájukban ott az egész XX. századi európai festészet, a múzeumszigeten annyi az érték és a látnivaló, hogy gyõzze a turista befogadni, a Jüdisches Múzeum épülete már maga is egy kiáltvány, a Bauhaus-Archív a magyar és egyben világhírû Moholy-Nagy László és Breuer Marcell miatt kihagyhatatlan.

Persze szembe lehet nézni a közeli múlttal is, a falat és annak nyomát megõrizték: az aszfalton, a tereken, a házak falán átfutó jelképes kockakõsor utal a politika ostobaságára, a megosztottságra és a terrorra. Berlin mégsem a múlt, hanem a progresszió városa. Az útkeresés az építészetben látható leginkább, grandiózus, ami a városban történik. A Potsdamer teret három nemzetközi sztárépítész Renzo Piano, Helmut Jahn és Arata Isozaki álmodta újra. A nyújtott toronyházak, a geometrikus formákat beborító óriási cirkuszi sátor, a több tíz emeletnyi fény- és térszoborra álmodott épületek már a következõ száz évnek üzennek.

Európa ott

Berlin élhetõ. A tömegközlekedés precíz, hisz német, emiatt lényegesen kevesebb az autó, meg a szmog, és persze lényegesen több a kerékpáros. Az autóforgalom lassú, nincs gyorshajtás, a közlekedési lámpák úgy vannak programozva, hogy még véletlenül sincs zöldhullám. Rengeteg a zöldterület, a közpark, meg a kutyatartók is tiszteletben tartják a járdák szentségét. Sokarcú, sokszínû város: török, kínai, indiai, thai, mûvész és bohém utcák, negyedek, városrészek oldják a futurisztikus racionalizmust.

Az éttermek, a kulthelyek, a színházak, a könyvesboltok tele vannak, ami érthetõ, hisz egy német fiatal pár 4-6 ezer eurót keres. Ebbõl 500-1500 euró között rezsivel együtt bérel egy lakást. Mivel az élelmiszerek nem drágábbak, mint Magyarországon – a tej kb. 130-150 forint – így nagyjából fejenként 1000-2000 euró marad havonta. Nem is igen látni rosszul öltözött, stresszes, sápadt, infarktusközeli, folyton rohanó „szellemeket”, meg az aluljárókból is hiányoznak a Budapesten városarculati elemként és országimázsként megszokott paplanos-kartondobozos, bûzlõ hajléktalanok – elvégre itt is, ott is világváros épül, legfeljebb másként.

Civil válaszok, civilizált megoldások

Jó volt – ha csak egy rövid idõre is – Berlinben egy kicsit berlinivé válni. Jó látni, hogy Európának van olyan sarka, ahol a politika az emberekért van és nem megfordítva, ahol az állam lakója partner, és nem pusztán egy közgazdasági mutató, egy statisztikai szám, nem csak egy adófizetõ, ahol a német „centrum” parkoló társaság már csak a politikai korrektség elvén sem szólítja fel 3-4 évvel azelõtt be- vagy be nem fizetett pótdíjra a berlinieket. Ahol fontos a múlt, de még fontosabb a jövõ. Ahol a problémákra – mert ott is vannak – civil válaszok és civilizált megoldások születnek. Az utolsó este – a nosztalgia kedvéért – újra Brecht színházának falához dõlve szívtam a füstöt mintegy tisztelegve egyik kedvenc íróm szelleme elõtt, és már – mivel okafogyottá vált – nem köpködtem a szocializmusra, csak arra gondoltam, milyen jó volna, ha a kólareklám-plakátokba csomagolt Budapest, ha csak kicsit is, de olyan lehetne, mint Berlin…